2013. októberében a magyar válogatott Hollandiában elszenvedett 8-1-es veresége után a Nemzeti Sport sajátos címlappal jelent meg:a “Mikor lesz itt futball?” kérdés fedte be a külső borítólapot, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy jön még Andorra, meg Luxemburg is…
Lassan 20 éve járok gyerektornákra, és sok mindent láttam, talán a citromsárga fürdőgatyában sörösdobozzal a kezében játékvezetőt sokáig 10 cm-ről fenyegető, majd nyakon vágó (!) “szurkoló” apuka volt a mélypont…Néhány éve edzőtársaimmal együtt arról beszéltünk, hogy a szélsőséges magatartásformák eltűnni látszanak a gyerekfoci mellől, de szombaton be kellett látni, nem, sajnos nem tűntek el.
Szombaton 8 órát töltöttem el a legkisebb korosztályok tornáin egy csarnokban, s az emlékezetembe égett címlap kérdésének analógiájára a “Mikor lesz itt szurkolói kultúra?” kérdés fogalmazódott meg bennem.
A gyerekek figyelmét el-elcsaló kereplő belefér, sőt, kereplő, dob,trombita a biztató, dicsérő tapssal teremtsen varázslatos hangulatot! De a “Kisfiam, Te normális vagy? Tudod mit, gyere le!” edzői kiáltás és az önmegvalósításban valahol megrekedt anyuka “Rúgjad már fel!” tanácsa a kapura törő ellenfél megállítására a hatéveseknél már nem, még mindig nem! (Bezzeg ha az ő gyermekét rúgnák fel!) Nem beszélve a gyerekek öltözőjében készített, mellékelt képen látható “dolgokról”! Ezek nem lehetnek a hat-nyolcévesek önfeledt játékának kísérőjelenségei!
Nekünk, edzőknek a felelőssége, hogy megkeressük azokat a játéklehetőségeket, ahol nem ez a módi.
Szóval:Mikor lesz itt szurkolói kultúra? Amíg Jagermeister-es üveget lehet lencsevégre kapni az öltözőben, addig biztosan nem.

/Másfél éve idéztük Jónap Rita – A pálya szélén című írását, egy részletet érdemes ismét beilleszteni:
“Régen gyakrabban jártam ki a férjemmel meccsekre, és mindig borzongással vegyes kíváncsisággal figyeltem, hogyan alakul át több civilben kedves, udvarias férfi hangosan káromkodó méregzsákká. Tudom: tömegpszichózis, fokozott stresszhelyzet, felszabaduló gátlások, elszabaduló indulatok. A helyzet nem sokkal jobb a gyerek-sporteseményeken sem. Nemrég rendezték Miskolcon a labdajátékok diákolimpiai döntőjét, ahol közel ezer tizenhárom-tizennégy éves mérkőzött meg három nap alatt. Számomra a legszembetűnőbb az volt, hogy a pálya szélén mindenki mennyire okos, valamint a bekiabálások alapján bizonyára kiemelkedő, még mindig aktív sportoló, aki soha nem hagy ki egyetlen helyzetet sem, és mindig visszaér védekezni. Apukák és anyukák hergelték egymást és az edzőket, ordítva biztatták és alázták a saját gyermeküket, halkabban, de a másik tábor számára is tisztán hallhatóan gúnyolódtak az ellenfél játékosain. Közben figyeltem a gyerekeket, akik gladiátor módjára küzdöttek, akik sérülten is beálltak, mert fontos számukra a csapat. Egy sem lazsált, egy sem akadt, aki ne győzni akart volna: ami a lelátóról látványos cirkusz, az a pályán kőkemény harc. Amikor azonban lefújták a meccset, ezek a fiatal sportolók lepacsiztak egymással, gratuláltak a győztesnek, odamentek a sérülthöz, és érdeklődtek a hogyléte felől. Megmelegedett a szívem, amikor félórával később azt láttam, hogy együtt röhögnek az öltözők előtt, másnap pedig egymás meccsein szurkolnak. Azt hiszem, ez (is) egy olyan terület, ahol a felnőtteknek kellene példát venniük a gyerekekről. A szurkolóknak meg a sportolókról.”/
– cst –